Minden, ami szép és jó (vagy csúnya és rossz)

Úgy döntöttem, az ismét hosszúra sikerült szünet után – hát igen, nem kéne többet ígérgetni blogügyben - egy olyan filmről írok, amit valószínűleg elég kevesen láttak hazánkban ahhoz, hogy mindenféle hülyeséget összehordhassak róla. Akkor kezdeném is, mielőtt még alábbhagy a rendkívüli érdeklődés.

A Sympathy for Delicious (nincs magyar címe, mert ennyire nem hallott róla senki) főszereplője Dean O'Dwyer, az egykor Delicious D-ként ismert dj (Christopher Thornton), akinek karrierje véget ért, amikor kerekes székbe kényszerült. Nem derül ki, hogy mi történt vele, az in medias res kezdés csupán annyit enged tudni, hogy jelenleg az autójában lakik Los Angeles Skid Row negyedében, ahol messze nem ő a legszerencsétlenebb. (Valószínűleg az első tízbe is csak nehezen férne be.) Azért van miért sajnálnia magát, és ez is teszi ki a napjai 90%-át, egészen addig, amíg egy kamu szagú keresztény „gyógyító show” után meg nem történik vele az isteni közbeavatkozás. Ennek eredménye pechjére a remélt "felkel és jár" effektus helyett az lesz, hogy a kezébe természetfeletti erő költözik, amellyel bármilyen betegséget, sérülést helyre tud hozni, csak éppen a sajátját nem. Szívás? Nem kicsit.

A forgatókönyvet maga Christopher Thornton írta, aki tudja, miről beszél. A színész 25 éves korában, egy sziklamászó-baleset miatt bénult le deréktól lefelé, és kész is lett volna elfelejteni a szakmát, ha nem lettek volna olyan barátai, mint a Stella Adler iskolájában megismert Mark Ruffalo. Bár elmondásuk szerint először csúnyán összevesztek, amikor Ruffalo megpróbálta rábeszélni kollégáját, hogy térjen vissza vele a színpadra, végül -mindössze hat hónappal a baleset után - mégis együtt szerepeltek a Godot-ra várva című előadásban. Thornton ezután több színdarabban és filmben is feltűnt – eljátszotta többek között Hamletet is -, de folyton azzal szembesült, hogy a lehetőségei korlátozottak: általában sablonos figurákat kellett megjelenítenie, ráadásul gyakran inkább díszletnek érezte magát, mint színésznek. Az igazán jó kerekes székes szerepeket pedig rendre olyanok kapták, akik a „forgatási nap végén a saját lábukon sétálnak oda a limuzinjukhoz”. Ezen élmények indították arra, hogy maga teremtse meg a karaktert, amelyet szívesen alakítana.

A Sympathy for Delicious fizikai és lelki gyógyulás témáját feszegető forgatókönyve több mint tíz évig formálódott, és akkor is éppen egy átíráson ment keresztül, amikor – az időközben a rendezést elvállaló – Ruffalónak egy jóindulatú agydaganat eltávolítása miatt hónapokra lebénult a fél arca, és a bal fülére végleg elvesztette a hallását. Bár utóbbi – legalábbis Thornton félkomoly megjegyezése szerint – nem számít igazi fogyatékosságnak, mégis elég volt ahhoz, hogy az ő tapasztalatai is alakítsák a történetet.

Talán pont ez a nagyfokú személyesség lett a film veszte, talán valami más, az mindenesetre tény, hogy a 2010-es Sundance filmfesztivál után – ahol elnyerte a zsűri különdíját – már csak lefelé vezetett az útja. Az IMDB (5,7) és a Rotten Tomatoes (29%) oldalak minősítése lesújtó, pedig azért bőven akadnak itt erények is, például a remekül eltalált - alacsony költségvetéshez illeszkedő - hangulat. Már a kezdő képsorok igen hatásosak, a hol melankolikus, hol nyomasztó zene, valamint a „romkocsmai félhomályt” idéző bágyadt fények és színek egy olyan miliőbe segítenek beleképzelni magunkat, ahová egyébként nem szeretnénk. A Skid Row-n és környékén egytől egyig mindenki szörnyen lepukkant és reményvesztett: a hajléktalanok, az egykor világmegváltó ambíciókkal rendelkező, kajaosztásba belefásult Joe atya (Mark Ruffalo), de még a feltörekvő rockbanda magát nagymenőként prezentáló frontembere, The Stain (Orlando Bloom) is. A kilátástalanság atmoszféráját csak fokozza az a parodisztikusan láttatott istentisztelet, amelyre sorstársa, Rene (Noah Emmerich) cipeli el Deant. Thornton saját bevallása szerint néhányszor maga is részt vett hasonló szertartásokon, és a filmbeli ábrázolást elnézve kimondható, hogy nem győzték meg. Hasonlóképpen járt Ruffalo is, akit gyerekkorában a nagymamája rángatott el néhány ilyen eseményre, amelyeken nem látott példát valódi csodára. Az alkotók szkeptikus hozzáállására azonban némileg rácáfol Dean racionális magyarázat nélküli képessége, amely végül jó irányba fordítja az életét, ha nem is úgy, ahogyan eredetileg elképzelte. Ez mégiscsak feltételezi valamilyen felsőbb erő jelenlétét, amely azon dolgozik, hogy javítson hősünk személyiségén.

De milyen is ő, amikor megismerjük? Első ránézésre egy cinikus seggfej, aki nem törődik sok mindennel saját nyomorán kívül. Holott reakciói bizonyos szituációkban teljesen érthetőek. Létezik talán olyan ember, aki gyógyító erejét nem próbálná meg saját magán alkalmazni? És aki ennek sikertelensége után ne akadna ki, amikor a hozzá hasonlók szeretnék igénybe venni a szolgáltatásait? Akit nem idegesítene, hogy hirtelen mindenki rámászik, mint lottónyertesre a rég nem látott rokonok?  Vagy aki ne kifogásolná, hogy a tevékenységéért az egyház egy vagyont zsebel be, amiből neki – „erkölcsi okokból” - nem jut egy fillér sem? Persze, biztos vannak ilyenek, őket hívjuk szenteknek. Dean azonban nem tartozik a klubba, és nincs kedve az önzetlen jótettekhez. (Ha utóbbiak egyáltalán léteznek, mondhatnánk a Jóbarátok Joey-jának szellemében.)

Ezzel el is jutottunk a Sympathy for Delicious másik pozitívumához, ami a központi karakter ábrázolása. Nem várják el a nézőtől, hogy sajnálja Deant, az állapotából adódó nehézségeket is drámázás és klisés nagyjelenetek nélkül érzékeltetik. (Például találkozását a túl magas dj-pulttal.) Az, hogy nem tud járni, egy fontos körülmény, de nem ettől lesz érdekes a jellemfejlődése. Thornton tehát a saját szerepét írta meg a legjobban, a második helyre pedig a jó szándékú, de kissé kiégett és önfényezésre hajlamos pap figurája futott be. Joe atyában a régen eltemetett megmentői szerepálmot éleszti újra Dean képességének felfedezése, és miközben azon ügyködik, hogy a gyógyításért kapott adományokból létrehozza álmai hajléktalanszállóját, csak későn veszi észre, hogy közben úgy futtatja a barátját, mint egy prostit. (Alkudozásuk a pénzről már a nézőnek kellemetlen.) Thornton és Ruffalo külön-külön is jó, a közös jelenetekben pedig érezni a köztük lévő különleges kapcsolatot.

A többi színésznek sajnos már jóval sablonosabb feladatok jutottak. Juliette Lewis például egy klasszikus Juliette Lewis-karaktert abszolvál a Deant alkalmazó együttes tiszta lelkű, drogfüggő basszusgitárosa, Ariel személyében. (Még a neve is meseszerű, de legalább nem Angela.) Messziről látszik, hogy ő ezt álmából felkeltve is lenyomja, és nem is rosszul. Szintén eléggé sztereotip Orlando Bloom lyukas pólóban és cseppet erőltetettnek ható munkás-brit akcentussal ("dátsz fokin robis") előadott frontembere. (A szerepet eredetileg James Franco játszotta volna, de ki kellett szállnia, amikor a rendező öccsének meggyilkolása miatt csúszott a forgatás. Gondolom, ha ő marad, a kiejtés másképp alakul.) De ha túllépünk az ordító műmájerségén, meg a hülye nevén (The Stain? Komolyan?), egészen szórakoztató. Ha pedig karikatúrának tekintjük - és nem kizárt, hogy annak is szánták - akkor zseniális. (A legjobb, amikor rossz kölyökként, vagy a vele egyenrangú "sztárrá" avanzsált Dean féltékeny riválisaként viselkedik.)

Laura Linney-nél kileng a boszorkányjelző, ahogyan a banda tenyérbe mászó menedzserét, Ninát játssza. Nem olyan ijesztő, mint a Titokzatos folyóban, de még mindig jól működik a jóságos Ariel ördögi ellenpontjaként. (Viszont miközben azon gondolkodunk, hányszor rúgnánk fejbe, nehéz nem észrevenni, milyen jól áll neki a „gonosz ribanc” külső.)  Apró, de emlékezetes pillanat, amikor megpróbálja beadni Joe atyának az „apáca akartam lenni, csak letértem az útról” mesét, amit utóbbi – "bullshit" arckifejezéséből ítélve - a helyén kezel. Általánosságban is elmondható, hogy az ehhez hasonló, finom pillantásokkal operáló momentumok simán ütik a kiabálós összecsapásokat, legyen szó bármelyik kialakuló konfliktusról.

A zenekaros szál érdekesen, néhol zavarba ejtően tálalja a gyógyító szertartások és a színpadi show-k, valamint a vallás és rock közötti párhuzamot azzal, hogy a kettőt kombinálja. Bár a spirituális üzenet egy kicsit zavaros, azért így is ki lehet belőle olvasni a jó és rossz Dean lelkéért folyó harcát, és a dj - súlyos áldozat árán bekövetkező megváltását. És ha már a rock and rollnál tartunk, nemcsak a Sympathy for Delicious cím kötődik egy Rolling Stones-dalhoz, hanem az a vezérgondolat is, miszerint nem biztos, hogy arra (Dean esetében a fizikai gyógyulásra) van igazán szükségünk, amit a legjobban akarunk. („You can't always get what you want/ But if you try sometime you find/You get what you need.”) Ezt elég leplezetlenül közlik már az elején, ráadásul rendező-forgatókönyvíró párosunk is minden alkalmat megragadott arra, hogy emlékeztessen rá.

Sok minden mást is eléggé direkt módon (néhol leckefelmondás-szerűen) tálalnak, mintha Thornton nem bízott volna benne, hogy megértjük, mit is szeretett volna elmesélni. (Így a drámai csúcspont közelében elhangzó párbeszédek, mint például Dean és Joe atya konfrontációja elég mesterkéltnek hatnak). Ezt az idegesítő tényt azonban elég jól ellensúlyozza, a remek színészi játék, a kellemesen indie hangulat, a nyálmentesség, egy-két valóban szép pillanat, meg hogy árad belőle a lelkesedés, amivel dolgoztak rajta. Néha kicsit olyan, mint egy saját kezűleg készített ajándék, amin látszik a kis költségvetés, meg a hiányosságok, de azért örülünk neki, és minél többet nézegetjük, annál inkább felfedezzük benne a szépséget. 

(És akkor most mindenki kattintson IDE a trailerért!)