Minden, ami szép és jó (vagy csúnya és rossz)

Hiába ragaszkodtam volna a sorozathoz, be kellett látnom, hogy az alkotók minden adandó alkalmat megragadtak arra, hogy elszúrják, és a siker nem is maradt el. Talán túl sokat akartak belezsúfolni az első évadba, túl sok szálat villantottak fel, aztán felejtettek el látszólag, hogy majd egyszer újra elővegyék. Persze már nem tehetik, a kasza lesújtott, hiába sírnak a „Save Caprica” mozgalom lelkes aktivistái. Visszatekintve a látottakra, ennek a show-nak első nekifutásra bőven elég lett volna tíz rész, jó nagy cliffhangerrel a végén, aztán ha a nép bekajálta, jöhetett volna egy újabb szezon, amiben talán több létjogosultsággal bírtak volna az - Adamáék múltját taglaló epizódhoz hasonló - itt fájdalmasan felesleges töltelékrészek.

Az admirális rokonsága egyébként is a sorozat egyik gyenge pontjának bizonyult, rengeteg sírás-rívással, nehéz sorssal, „ál-Williammel”. Joseph karaktere teljesen kifújt, a második félévadban egyetlen emlékezetes pillanata az Evelynnel abszolvált rövid szexjelenet volt, amibe a színészeknek végre sikerült némi szenvedélyt csempészniük. Amúgy mintha ott sem lett volna, és lassan a forgatókönyvírók is a sötét múlton rágódó, népéért aggódó Samre helyezték a hangsúlyt. Az ő megmozdulásai egy fokkal több izgalmat tartogattak, a cylonos akciója tényleg nagyot ütött. Az idegesítően „tomboló” virtuális Tamara, és az egyes számú Will viszont már említésre sem méltó. Utóbbi szerepe amúgy is kimerült a meghalásban, sokak örömére. Mindent összevetve, „Az Adama família legemlékezetesebb tagja” címet nálam egyértelműen a húsvágó bárddal hadonászó "killernagyi" nyerte el.

Hosszasan sorolhatnánk az értelmetlenül hosszúra nyújtott részeket Lacy kalandjaitól egészen a két „bosszúálló angyal” drámainak szánt harcáig, mert akadtak bőven. Mindezek kisebb adagokban, hatásosabb színészi játékkal elnyerhették volna méltó helyüket a sztoriban, így viszont csak növelték az „akkor most mit is akarnak kezdeni ezzel az egésszel?” érzésemet. No de ne feledkezzünk meg a pozitívumokról sem, amelyek azért nem merültek ki abban, hogy Graystone megszabadult dramaturgiai célú szakállától, és kreált magának egy enyhén nimfomán Amanda- másolatot, aki (ami?) azért elég jópofára sikeredett.

Előkerült néhány érdekes részlet Zoe múltjából, melyek tovább árnyalták kapcsolatát a cylonokkal, illetve találkozhattunk Gaius Baltar „őrangyalára” hajazó segítőjével is, aki annyiban mindenképpen különbözött BSG-s kollégájától, hogy nem zaklatta szexuálisan pártfogoltját. Ez utóbbi fura is lett volna, hiszen pont az ő alakját vette fel. Persze lehet, hogy Zoe csupán kezdődő, ám annál súlyosabb skizofréniában szenvedett, mint sok másra, erre sem fog már fény derülni. A Blowback című epizód (1x14) már a kasza híre után került adásba a jófej kanadaiaknak köszönhetően, így hiába lett az évad egyik legjobbja, már keveset számított. Pedig Clarice tovább durvult (az „árulót” kiiktató jelenetet szépen odatették), Daniel újraegyesült valódi nejével, Lacy pedig farkasszemet nézhetett egy csini harci robottal az STO kiképzőtáborban.

Ezt a lendületet kár volt megtörni a már említett, „miért olyan mélabúsak mindig az Adamák?” tematikájú Dirteaters-szel (1x15), ami után már csak az utolsó két epizód tudott igazán lázba hozni, maffia-leszámolásokkal, STO-beli hatalomváltással, és a Graystone szülők komikumot sem nélkülöző kalandjaival. Igazán azonban csak az utolsóként említett szálat tudtam élvezni, Eric Stoltz és Paula Malcomson remek játékának köszönhetően, akik külön is bizonyítottak, együtt viszont megsokszorozódott az erejük. Akár gyászoló (vagy később egy feltámasztott kamaszlányt megérteni próbáló) szülőket, akár botcsinálta akcióhősöket kellett megformálniuk, hitelesek és emberiek maradtak, de legfőképpen szórakoztatóak. Alessandra Torresani sem volt rossz a végére istenszerű lénnyé fejlődő Zoe szerepében, de vele be is kell fejeznem a dicséretet.

Nem mondom, hogy a többiek rosszul játszottak, de valami hiányzott belőlük, ami miatt a nem tudtak magukkal ragadni. Valószínűleg az írók is sokat hibáztak a karakterek létrehozásakor, mert a legtöbbjük (pár jobban sikerült pillanattól eltekintve) se hús, se hal benyomást keltett bennem. Oké, ott voltak, történtek velük többé-kevésbé izgalmas események, de hiányozni nem fognak. A lehetőség viszont, ami néha meg-megcsillant a sorozatban, fájó űrt hagyott maga után, főleg a szuper zárójelenetek megtekintését követően, ami kicsit olyan érzés volt, mintha hosszas rétestészta-nyújtás után egyszer csak az arcomba vágnák, hogy igen, ilyen is lehetett volna.