Ismerjük azt a nevetést, ami közben már annyira ömlik a könnyünk, hogy egy idő után az az érzésünk támad, hogy ez már valami egészen más? Hogy észrevétlenül a sírás határára sodródtunk, és bármikor átbillenhetünk? Pintér Béla és Társulata pontosan ilyen nevetésre késztet A soha vissza nem térő című tragikomédiájával. A történet ugyanis végtelenül szomorú mese az emberi kegyetlenségről, mások érzéseivel való felelőtlen játszadozásról, bűnről, bűnhődésról, tehát abszolút közismert (ám cseppet sem közhelyesen tálalt) témákról.
Adott egy telepítéssel foglalkozó kis magyar vállalat, melynek tagjai megkapják a nagy lehetőséget, A MUNKÁT, amely örökre megváltoztathatja az életüket. Egy gond van csak, hogy a kétéves külföldi kiküldetésben a négytagú csapatból mindössze hárman vehetnek részt. Kuncz bajtársnő (Roszik Hella) - a cég tiszteletbeli elnöke - sajnos nem mehet Fatalisztánba. A butácska, képzetlen lánynak mása sincs, csak néhol már idegesítő lelkesedése, ez azonban nem elegendő ahhoz, hogy méltó legyen részt venni a bonyolult feladat teljesítésében. Ezt a hírt kellene kíméletesen közölni vele, de ha így tennének, vége is lehetne a darabnak. Hát nem lesz!
Bodolay (Thúróczy Szabolcs) ördögi tervvel áll elő a lúzer lerázására, aminek központi gondolata, hogy kihasználják a lány Hoffmann bajtárs (Friedenthál Zoltán) iránt táplált reménytelen szerelmét. Az ötlet ömgamában is durva, hát még, ha visszagondolunk, milyen szeretettel beszél a darab elején Törő (Szamosi Zsófia) Kunczról, amikor arról rántja le a leplet, miért hagyták eddig, hogy egy tanulatlan, a szakmához nem értő személy náluk dolgozzon. Ez a monológ megerősíti a jobb érzésű nézőt abban a hitében, hogy ezek az emberek talán fel sem fogják, mit tesznek, és milyen következményekkel járhat akciójuk. Ahogy az események elfajulnak, már nem vagyunk olyan biztosak ebben, hisz' láthatjuk, hogyan hozza kis a szituáció egyesekből a legrosszabbat, és hogyan vesz részt a két külföldi megbízó (Pintér Béla és Quitt László ) Kuncz megalázásában. Hoffmann talán felméri a történtek súlyát, de ő sem tesz semmit, hogy leállítsa a folyamatot.
A tragédiát végig őrületes humorral, az abszurd hatást erősítő, elragadóan ötletes papírdíszletek és kellékek használatával tárja elénk a társulat. A színészek hatásos játékának mi sem lehetne meggyőzőbb bizonyítéka, mint az a dermedt csend, amelyet a ritka, nevetésmentes pillanatokban teremteni képesek. Ezek a pillanatok azok, amikor könnyeink törölgetése közben átfut az agyunkon, hogy talán nincs is semmi vicces ebben az egészben. A következő jeleneten azonban már megint hangosan nyerítünk, mintha mi sem történt volna. A legfurábban talán az enyhén groteszk szexjelenetek közben érezhetjük magunkat, amiket nem is részleteznék, mert látni kell őket. (És hallani.)
A remek dialógusok mellé néhány dalocska is dukál, ezeket maga a zeneszerző, Kéménczy Antal kíséri zongorán. Utóbbiak is sokat hozzátesznek a sajátos hangulathoz, amely egy darabig velünk is marad az előadásnak otthont adó Szkéné Színházból való távozás után.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.