Intro
For What It's Worth
Ashtray Heart
Battle For The Sun
Soulmates
Speak In Tongues
Follow The Cops Back Home
Every You Every Me
Special Needs
Breathe Underwater
Because I Want You (Angkor Wat version)
Twenty Years (Angkor Wat version)
Julien
The Never-Ending Why
Blind
Devil In The Details
Meds
Song To Say Goodbye

Bright Lights
Special K
The Bitter End

Infra-red
Taste In Men

Három év után újra bécsi Placebo koncert, szinte hihetetlen…Ráadásul mostmár nem csupán az előadás tette emlékezetessé az eseményt, hanem a sok kedves barát is, akiket az elmúlt évek során a zenekarnak köszönhetően szereztem. Más volt abból a szempontból is, hogy ezúttal nagyon korán, kb. fél 11-kor megérkeztünk a Stadthalle-hoz, így hosszas várakozás elé néztünk. Szerencsére egy fokkal kevésbé volt hideg, mint gondoltam, és néha el is mozdultunk az őrhelyről, így csak a vége felé kezdett lefagyni a lábunk.

Az első sorért mindig megéri szenvedni, ez most sem volt másképp. Bár nem is én lettem volna, ha nem pont egy olyan helyen kötök ki, ahol egy bazinagy lámpa deréktól lefelé takarja Briant, de hál’ Istennek ez sem volt nagyon zavaró. Úgysem akartam (állandóan) a lábát nézegetni, meg elég sokat elmászkált az eredeti helyéről, így teljes életnagyságban is megcsodálhattam. Újabb érv a lámpás hely mellett, hogy nagyon jól megvilágította Molkit, így a videóimon ezúttal tényleg látszik is.

De még mielőtt megpillantottam volna Briant, végignézhettem pár érdekes rövidfilmet, meg az előzenekart, ami ezúttal az Expatriate nevű ausztrál banda volt. Elég jók, meg szimpatikusak is, de nekem túl egyformák a dalaik. Biztos nagyon örültek, mert sokan már az ő fellépésük alatt is annyira tomboltak, mint a Placebo közben. Utánuk a szokásos kis szünet (ezúttal még egy-két újabb filmecskével megtámogatva) következett, majd megszólalt az intró, ami a Speak In Tongues-ból a „Hááá, hááááááaáá”…(Ugye mindenki felismerte?)

Ez viszonylag rövid ideig tartott, és már le is hullott a függöny és megszólalt a For What It’s Worth, amit az Ashtray Heart követett szorosan, nyilvánvalóvá téve, hogy a Kitty Litter most kimarad. Szerény véleményem szerint az jobb volt kezdőszámnak, de a setlistről sajna nem én döntök. Sírásra azonban így sem volt semmi ok, minden dal tetszett, csak a hangzás volt egy picit torz ott, ahol én álltam. Ez azonban szinte mindegy is, a rajongók ordításától úgysem lehet jól hallani a zenét.:) Stefant meglátva az „ez meg hogy néz ki?” kérdés vetődött fel bennem, mert valami csillogó ezüstös izét viselt, aminek a felső részét később levette, de ez sem sokat javított a látványon. El is döntöttem, hogy ezúttal inkább Brianre koncentrálok (hahahahaha), és ez általában sikerült is, bár Stefan is nagyon szeretett volna figyelmet kapni. Nemcsak a színpad szélére sétált ki gyakran, de a vége felé még le is jött, és egy dobozra állva hergelte a népet pont az orrom előtt. Bár jó lett volna, ha Brian van ott helyette, de akkor valószínűleg nem írnám már ezeket a sorokat, mivel az őt megérinteni szándékozó tömeg feltehetőleg átpréselt volna a korláton. Így azért kisebb volt a veszély.

Most pedig essünk túl a Brianről való áradozáson, tudom, hogy már mindenki nagyon várja. Azt hiszem, ez a mostani frizura már-már életveszélyesen jól áll neki, én már nem is engedném, hogy ezzel emberek közé menjen, mert még balesetet okoz. Ha még meg is izzad hozzá - ami általában néhány dal után már bekövetkezik – akkor meg már…huh…Someone call the ambulance! Ezúttal különösen sokat dobálta magát, igazgatta a haját, meg tett olyan mozdulatokat, amik következtében csak úgy repültek a verejtékcseppek, én meg csak bámultam áhítattal, nem is hittem, hogy ilyen szép lehet valaki. Jaj, és olyan aprócskának látszott, pedig csomószor kijött szélre, pont velem szemben, és mivel a színpad kicsit magas volt, így felnézhettem rá, és hatalmasnak, meg erősnek kellett volna látnom, de ő csak kicsi manó maradt továbbra is. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy lekapnám a színpadról, és elszaladnék vele…Oh, ez most kijött. Az éneket most kicsit rosszul hallottam, és nagyon magasnak is hangzott, de a messzebbről készített felvételek alapján nem volt vele semmi baj, sőőt…

A Soulmates és a Speak In Tongues gyönyörű volt egymás után, az előbbi közben különösen jó volt nézni Molkit, az utóbbinak a végén meg most is majdnem elrepültem a gyönyörűségtől. A Follow The Cops Back Home-hoz én nem ragaszkodnék minden koncerten. Szép, szép, csak egy picit már unalmas. Sebaj, utána az Every Me Every You felpörgetett mindenkit. Mázlim volt, mert a barátaim szerint ausztriai koncerthez képest nagyon durva nyomulás volt az első sorokban, én ebből azonban keveset éreztem. Jó, az elején egy pasas karja erősen a bal tüdőmbe nyomódott, de végül sikerült helyzetet változtatnia, így kiszabadultam. Párszor meg-meglöktek, de túl lehetett élni. Azt viszont láttam, hogy a baloldalról rengeteg embert kiszedtek, ott aztán mehetett a móka ezerrel.

A Special Needs megunhatatlan, azt ha egymás után ötször eljátszanák, akkor is élvezném. Közben egészen előre jött Molki, ott gitározgatva egészen közel, szerintetek örültem? Igen. A Breathe Underwater ismét őrjítően hatásosra sikerült, azt hiszem, az új dalok közül ezalatt szoktam a legjobban visítani. Nyugtatóként a Because I Want You és a Twenty Years Angkorban előadott változata jött, amik közül főleg az első tetszett nagyon, pedig az eredetit utálom. A lassítás és áthangszerelés viszont kihozta belőle a maximumot. Az utána következők közül az élőben (általam) először hallott Juien-t és a mindig szuper Blind-ot emelném ki, meg a Devil In The Details-t, ami talán az este legjobbja volt.

Az első ráadás blokkban a Bright Lights-szal kezdtek, amit sokan nem bírnak, de nekem az egyik kedvencem az új lemezről, és a koncert egyik fénypontja is ez lett számomra. Volt közben ugrálás, fejrázás, és csini táncikálás- jellegű mozdulatok Molki részéről, úgyhogy minden szempontból tökéletesen sikerült. A kötelező Special K előtt másodszor mondott rövidebb beszédet Brian, amiből keveset értettem (az első alkalommal semmit, mert akkor németül nyomta). Valami olyasmit hallottam, hogy nem kell tudni a szöveget, mert ott van a „parappappapapararam”, amit úgyis mindenki vág. Ezután nekem megjátszottnak tűnt, hogy ő maga egy ponton elfelejtette a szöveget, majd kérdőn nézett Stefanra, de ha tényleg így volt, akkor poén. A The Bitter End ááááh, már nem tudok kreatív lenni, az is fantasztikus volt, na.

Ezután ismét kivonulás, majd még két ráadásdal, az Infra-red és a Taste In Men zárta a műsort. Az előbbi kezdete fergeteges volt, Molko úgy vonult be, mint valami király, aztán meg csípőre tett kézzel méregette a közönséget, azzal a tekintetével, amitől totál megvadulok. Hát asszem, ennyi…