Asszem, ez a beszámoló most nem lesz olyan igényes, amilyet a nagyközönség tőlem megszokhatott (ehöm...), de azért muszáj elmondanom, hogy uh...öh...hát mit is mondhatnék?

Például azt, hogy olyan őrületes, hihetetlen mákom volt, hogy már megint első sort fogtam, ráadásul úgy, hogy csak délután négykor értem a helyszínre? De hogy kerültem én egyáltalán Londonba? Már megint tavaly nyár van? Vagy mi? Nem, nem, most határozottan 2009-et írunk, én pedig idén Wales-be látogattam, de előtte még útitársammal pár napot Bristolban töltöttünk, mert oda megy közvetlen repülő, és közel is van Cardiffhoz. Eddig követhető? Ja, csak azért kérdem, mert most jön a csavar.

Időközben kiderült, hogy július 14-én a Placebo játszani fog az iTunes fesztiválon, amire csak nyerni lehet a jegyeket, vásárolni nem. Jelentkeztem, nyertem, sőt, még protekcióm is volt, így biztosnak tűnt, hogy ott leszek. Egy kis londoni kiruccanás igazán nem árthat, ugye? Még akkor is megéri, ha a hostelben egy buggyant nő alszik az ember alatt, akinek a fejében valaki nagyon horkol. Igazán nem panaszkodhatok, hisz' mégcsak meg sem harapott.

Mielőtt azonban eltöltöttünk volna egy varázslatos éjszakát zizi asszonysággal,még átélhettünk egy csodás koncertet, ahol Hanna barátnőm szerencsét hozó jelenlétének köszönhetően még a Rock For People-nél is közelebb voltam Brianhez. A Placebo előtt egy olyan zenekar(ocska) lépett fel, amiben az átlagéletkor 15 év körül lehetett, legalábbis annyinak látszott. A szokásosnál is öregebbnek éreztem magam, miközben a láthatóan halálosan lámpalázas basszusgitáros(ocska) remegő hangon bevezette az éppen soron következő dalokat.Nyilván mind nagyon odavoltak, hogy a naaagy Placebo előtt szerepelhetnek. Tisztára gyereknek néztek ki, de tényleg! A zenéjük egyébként nem érdemes említésre, olyan "mindenszámegyformadeazértnagyonkúlannyomjuk" indie jellegű izé volt, amiből csak azért lehetett elviselni a félórát, mert a fiúk olyan lelkesek  és aranyosak voltak.

Miután sűrű "Thank you"-zás közepette elhagyták a színpadot, jöhetett is, aminek jönnie kellett. Szűk másfél óra Placebo, őrületesen szexi Briannel, akinek szokás szerint nagyon melege volt, így közvetlen közelből nézhettem, ahogy csöpög róla az izzadtság. Nem viccelek, láttam, ahogy hullottak a cseppek. Azt is megfigyeltem, hogy a cipője sarka elég magas, amitől azonban még mindig nem tűnt felhőkarcolónak.De persze tök jól állt neki.Mint minden. Uh...

*Szép emlékekbe réved, tekintete elhomályosul, szemébe könnyek szöknek...*

Azt mondtam, hogy zene is volt?

Bizony. A Rock For People-lel egyező dalok, négy kiegészítéssel a Devil In The Details (hú, de örültem, mikor meghallottam!), Speak In Tongues,(váááááá), Happy You Are Gone és a   Come Undone személyében. Büszkén jelentem, hogy setlistet is szereztem, de nem azért, mert ügyes vagyok, hanem a már említett protekciómnak köszönhetően. (Nem kell ám komoly dologra gondolni...nem állok kapcsolatban a banda tagjaival, vagy ilyesmi ...legalábbis ami a Placebot illeti. Más bandákról nem nyilatkozhatok, mert ha Redvásfülű Billy megtudja, hogy eljárt a szám...)

De ne szaladjunk ennyire előre! Mr. Molko ezúttal beszédesebb kedvében volt, és közölte velünk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy bejutottunk erre a kivételes koncertre, és hogy szerepelni fogunk a tévében. Mintha nem tudtam volna...Főleg az utóbbi tény töltött el aggodalommal...Szóval ezúttal nem csak a frontember közelsége, hanem a Hollywood-ot megszégyenítő kameramennyiség is fokozta zavaromat. Vicces, amikor az ember próbál nem hülyén kinézni tombolás közben...Mindig, mikor elhúzott előttem valamelyik operatőr, arra gondoltam, vajon milyen előnytelen arckifejezéssel sikerült lekapnia az idétlen fejemet. Ez a stressz megakadályozta, hogy kényelmetlenül érezzem magam amiatt, hogy Molki ott áll előttem. Különben sem nézett soha felém.Asszem, mégsem jó taktika pont az orra elé állni, mert úgy tűnik, az ott elhelyezkedő embereket csúnyán ignorálja.Gitározik egyet jobbra, gitározi egyet balra, de mintha ügyelne rá, hogy még véletlenül se tévedjen a tekintete az említett régióba. Persze, nem mintha ki akarnám tenni szegényt a látványom okozta sokknak.:-)

Most nem csak többet szólt a néphez, de mosolygott is, és láthatóan jobb hangulata volt, mint a múltkor. Egy alkalommal jól lelocsolta Steve-et vízzel, aminek az illető nagyon örült, mire Molko közölte, hogy így az egész olyan lesz, mint egy Bon Jovi videó...Vagy valami ilyesmit. Érdekes, mostanában valahogy Stefan tűnik morcibbnak...smét csak állt karba tett kézzel a Taste In Men bevezetője alatt, jelezve, hogy még véletlenül sem fog semmiféle meleg, vagy hideg táncot előadni. Bár bevallom, én sosem voltam annyira elájulva  a gondolattól, hogy egy enyhén szólva is komikus alkatú fickó vonaglik előttem mókásan...De sokan hiányolják a produkciót, így lehet, hogy bennem van a hiba.

Sajnos az első sor hátrányai közé tartozik a kevésbé jó hangzás is, így nem hallottam tökéletesen az éneket a hangos kíséret mellett,  sőt, néha picit torznak is tűnt, de azért nem rontotta el az élményt. Fiona láthatóan nagyon hegedült, de az ő hangszerének jelenlétét is csak vizuálisan érzékeltem. Talán a Szigeten kicsit hátrébb állok, azért mégiscsak a zene az első, nem a látvány...Bár nem tudom...RFP-n is elől voltam, mégis jól hallottam mindent. Lehet, hogy csak a Roundhouse hangosítása nem szuperált jól, vagy esetleg a repüléstől bedugult fülem nem nyerte még vissza régi formáját...Ki tudja...

Azért persze nem panaszkodom, ismét állati jók voltak, és bár egyre inkább úgy érzem, az Ashtray Heart-ot ki kéne hagyni, azért még mindig el bírnék viselni pár hasonló előadást..

Brian a Bitter End alatt bemutatta Stefant, aztán a többiekről szépen el is feledkezett...hiába, ő sem lesz már fiatalabb. Csak szebb...

-Na, ezt most rögtön abbahagyni!

-A bejegyzést?

-Nem, ezt a szánalmas nyáladzást.

-Ez azért kicsit rosszul esik...Tudod mit, inkább tényleg nem is írom tovább az egészet. Megsértődtem.

-És akkor mi van? Úgysem volt már semmi értelmes mondanivalód.

-Igaz...Akkor erről ennyit.