Akinek van némi fogalma arról, hogyan épül fel Kevin Smith sajátos világa, az nyilván nem nézett értetlenül a pár napja beillesztett mókás videoklip láttán, azt kérdezve magától, hogy vajon ki lehet Jay és Csendes Bob. Persze, a klip élvezetéhez nem feltétlenül szükséges ezen információ, de mindenképpen növeli az élményt, ha birtokában vagyunk. Azok kedvéért, akik még nem estek át a nagy beavatáson, elmondom, hogy e két vicces figura évekig Kevin Smith forgatókönyvíró/rendező alkotásainak szereplője volt, összesen hat filmben tűntek fel. Csendes Bobot maga Smith alakította, a cseppet sem csendes Jay karakterét pedig Jason Mewes, a rendező jó barátja keltette életre. A két alak alapvetően a filmek színesítését szolgálta, hol kevesebb, hol több szerepet kapva a történetben. Ez alól kivétel a 2001-ben készült Jay és Néma Bob visszavág*, amelyben ők voltak az abszolút sztárok.

Igazából most nem is a filmeket szeretném bővebben elemezni (és néha dicsőíteni), inkább arra koncentrálnék, ami ezek mögött van, mert az is nagyon érdekes, sőt... Magam is teljesen véletlenül ismertem meg a történetet, ami majdnem húsz évvel ezelőtt kezdődött, és végigkísérte az említett alkotásokat. Éppen gyanútlanul tanulmányoztam a Kevin Smith-szel kapcsolatos oldalakat, amikor rábukkantam egy írásra, ami a Me and my shadow címet kapta. Két évvel ezelőtt a rendező blogjában jelent meg először azzal a céllal, hogy megismertesse az olvasókkal Jason Mewes-zal való barátságának történetét, és azt a küzdelmet, amit közösen folytattak az utóbbi drogfüggőségével. Ahogy feltárult előttem a sztori, végig ott motoszkált a fejemben a kérdés, hogy vajon miféle erő lehetett, ami ezt a két embert éveken át összetartotta, annyira szorosan, hogy a kapcsolatuk legnagyobb válságokat is átvészelte. Talán az Isten vagy a sors (mindenki döntse el, neki melyik variáció tetszik) rendelte Kevint Jason mellé? Akárhogy is történt, az biztos, hogy nagy szüksége volt rá.

A fiú, aki Jayként világhírre tett szert, egy heroinfüggő anya és egy számára máig ismeretlen apa gyermekeként igencsak korlátozott esélyekkel indult el az életben. Jasont főleg a nagynénje nevelte, amíg az anyja  börtönben ült, de amikor utóbbi szabadlábon volt, akkor sem tett sokat azért, hogy a fia gyerekkorát megszépítse. Ha éppen bulizni támadt kedve, Jasont és a nővérét lazán otthagyta vadidegeneknél, vagy sajátos gyermekmegőrzési módszerként bezárta őket a szekrénybe. Mindössze egyszer ragadtatta magát arra, hogy az összelopkodott pénzéből fiának karácsonyi ajándékot vegyen, de végül az így módon beszerzett biciklinek is ő élvezte az előnyeit, amikor kilencéves gyermekét drogfutárnak használta. Írásában maga Kevin Smith is csodálattal adózott a ténynek, hogy ilyen előzmények után Jasonnek valahogy mégis sikerült felnőnie, és  rendes, bár kissé furcsa emberré válnia.

Smith kettőjük közös történetét a megismerkedésüktől kezdi, amikor a 15 éves Jason bekerült abba a klikkbe, amelynek ő is tagja volt. Barátságuk végzet által elrendelt voltát mi sem bizonyíthatná jobban, mint az a körülmény, hogy Kevin kezdetben nem nagyon bírta a sajátos humorérzékkel megáldott, nála négy évvel fiatalabb fiút, és igyekezett tartani tőle a megfelelő távolságot. Jason azonban tudat alatt megérezhette, hogy ez a kapcsolat számára létfontosságú, és csak nem akart leszállni róla. Később aztán Kevin megadta magát - ahogy ő fogalmazott "hetero szerelembe esett" a srác iránt - és onnantól elválaszthatatlanok voltak. Ennek a szerencsés fordulatnak nem csupán Jay és Csendes Bob karakterének megszületése köszönhető, hanem az is, hogy Jason végre megtudta, milyen, ha az embernek van családja, hiszen Kevin gyakorlatilag "adoptálta" őt. Ennek ékes bizonyítéka az, ahogy Jasonről ír, sokszor olyan érzést kelt az olvasóban, mintha a gyermekéről beszélne, akire vigyáznia kell. És valóban, Kevin az évek során olyan érzelmi és anyagi támaszt nyújtott a fiúnak, amit egy mezei baráttól aligha kaphatott volna meg.

Kapcsolatuk azonban csak rövid ideig volt gondtalan és problémamentes. Annak ellenére, hogy az édesanyját - nagy valószínűséggel a hosszú évek heroinhasználatának "köszönhetően" - HIV pozitívnak diagnosztizálták, Jason maga is megismerkedett a kemény drogokkal, és bár kezdetben "csak" szippantotta a heroint, később ő is a fecskendőt választotta. Kevin számára valamikor a Képtelen képregény forgatása után vált nyilvánvalóvá, hogy komoly baj van, és akkor kezdődött az az ötéves időszak, amely a Me and my shadow középpontjában áll.

Ezen idő alatt számos alkalommal próbált segíteni barátjának, hogy megszabaduljon a függőségtől, de a kísérletek rendre kudarcot vallottak. A helyzetet súlyosbította, hogy Jason anyja, aki az AIDS következtében egyre rosszabb állapotba került, elkezdte megosztani gyermekével az Oxycontin tablettáit, így ez az erős fájdalomcsillapító lett a másik drog, ami a heroin mellett meghatározóvá vált a fiú életében. Az egész sztoriban egyébként számomra ez az egyik legmegrázóbb momentum. Normális, szerető családban felnőtt emberként sokkolónak találom a gondolatot, hogy létezhet olyan anya, aki tudva, hogy hová vezet a drogos életmód - hiszen ő maga is ennek következtében haldoklik - nem megóvni próbálja a fiát mindettől, hanem ha lehet, még mélyebbre rántja. Talán mentő körülmény lehet, hogy a sokéves kábítószer-használat, és a betegség okozta szenvedés tompíthatta az asszony ítélőképességét, de nekem még így is nehéz erre a viselkedésre magyarázatot találnom. 

Általános a vélekedés, hogy a kemény drogfüggők előbb-utóbb elvesztik józan barátaikat, akik helyébe olyan újak lépnek, akik maguk is a szer rabjai. Kevin azonban minden nehézség ellenére Jason mellett maradt, és igyekezett rádöbbenteni, hogy az egyetlen út a leszokás. Tette ezt annak ellenére, hogy a fiú számtalan alkalommal a szemébe hazudott, lopott tőle és a drogosok tipikus magatartását tanúsította. Bár előfordult, hogy elzavarta őt a házából - ahol egyébként Jason annak ellenére lakhatott, hogy Kevin időközben családot alapított - de végül mindig visszafogadta, azzal a feltétellel, hogy végre tényleg megszabadul a függőségtől. Jason eleinte elzárkózott az elvonókúra lehetőségétől, és otthon próbálkozott a leszokással, aminek következtében néha igen durva jelenetekre került sor. Előfordult, hogy az elvonási tünetektől szenvedve a falba verte a fejét, és ordított Kevinnel, annak reményében, hogy kaphat némi pénzt drogra. Ezen időszakok során Kevin - saját szavaival élve - tulajdonképpen bébiszittere volt, és egész napos megfigyelés alatt tartotta őt. Később, miután e módszer eredménytelennek bizonyult, Jason megjárta párszor az elvonót, de sosem bírta hosszabb ideig. A rengeteg visszaesés, újra és újra kezdődő pokoljárás során Kevin olyan toleranciával viszonyult Jasonhöz, amihez csak a fiú szervezetének a különféle drogokkal szemben kialakult toleranciája volt hasonlítható. (Jason körülbelül az átlagember számára halálos adag háromszorosát szedte be rendszeresen az Oxycontin tablettákból.) Talán ez volt Kevin hozzáállásának egyik hibája. A naiv hit, amit az iránt táplált, hogy szép szóval és pozitív ösztönzéssel - aminek például a Jay és Néma Bob visszavág elkészítését is szánta - el lehet érni a kívánt eredményt, megakadályozta, hogy igazán keményen lépjen fel Jasonnel szemben.

Hiába voltak nagy veszekedések és kiborulások, Jason tudta, hogy előbb-utóbb megbocsátanak neki. Az egyik mélypontra közvetlenül  az előbb említett film forgatásának kezdete előtt került sor, amikor Jay éppen az Oxycontinról próbált lejönni, de a siker kérdéses volt, mivel egyértelműen látszott, hogy csak a film kedvéért próbálkozik. Akkoriban Kevin is kezdte elveszteni a türelmét, mivel akárhogy próbálta barátja figyelmét más felé terelni, neki csakis a tablettákon járt az esze, és folyamatosan panaszkodott, hogy nem bírja ki nélkülük. Egy alkalommal annyira feldühítette Jason véget nem érő "nyavalygása", és a tudat, hogy minden erőfeszítése hiábavaló, hogy miután keményen kiosztotta a fiút, azt is elhatározta, hogy nem készíti el a mozit. Közölte Jasonnel, hogy nem hajlandó dollármilliókat kockáztatni miatta, és leállítja a projektet, amíg nem késő. Egy őszinte beszélgetés után végül megegyeztek, hogy megcsinálják a filmet azzal a feltétellel, hogy Jay nem fog drogozni, csupán inni, és azt is csak munka után, esténként. Bár Kevin kissé bizarrnak találta ezt a megállapodást, de belement, azt gondolva, hogy az alkohol talán ebben az esetben a kisebbik rossz.

Nem sokkal a film befejezése után Jason anyja meghalt, ami Kevint reménnyel töltötte el a jövővel kapcsolatban. Úgy gondolta, talán egy negatív befolyással kevesebb. A helyzet azonban rosszabbodott. Amikor Kevin elment Jasonért, hogy leforgassák a Jay és Néma Bob filmhez tartozó videoklipeket, aggasztó látvány tárult elé. A külön töltött idő alatt Jason szorosabb ismeretséget kötött a crack-kel, amitől ijesztően sokat fogyott. Ha összehasonlítjuk a filmbeli külsejét a DVD-n is megtalálható klipekkel, tényleg lehangoló kontrasztot észlelhetünk. Az újabb sikertelen leszokási kísérletek után Kevin elbeszélgetett egy pszichológussal, aki rádöbbentette, hogy ha soha nem hagyja, hogy Jason elérje a mélypontot, és padlót fogjon, akkor nem lesz vége ennek az ördögi körforgásnak. Ha mindig védőhálót tart alá, amikor zuhan, akkor nem fog rádöbbenni, hogy ezt magáért kell megtennie. Ezért Kevin végül drasztikus módszerhez folyamodott, és tudatta Jasonnel, hogy amíg tiszta nem lesz, nem léphet be a házába, és nem töltheti vele az ünnepeket sem. Ez Jason számára alighanem a legszörnyűbb fenyegetés volt, hiszen Kevin családja a hosszú évek alatt az ő családjává is vált, és ezt nem akarta elveszíteni. Később ehhez az ösztönző erőhöz társult a börtön elkerülése is, mikor egy bírósági tárgyaláson választania kellett a szabadságvesztés és az elvonókúra között. Az utóbbi mellett döntve végül sikerült az, ami a korábbi évek során már szinte lehetetlennek tűnt. Jason végigcsinálta a hat hónapos elvonót, és azóta is tiszta. A 2006-ban készült Shop stop 2 lett hosszú idő után az első film, amit már idegeskedés és fájdalom nélkül forgathattak le, és meglehetősen jól sikerült. Ez az alkotás szó szerint jutalomjáték volt Jay számára, és ki is hozta belőle  a maximumot.

Kevin írása befejező részében fontosnak tartotta leszögezni, hogy mindezt nem azért osztotta meg a nagyközönséggel, hogy saját érdemeit hangsúlyozza, hanem éppen ellenkezőleg. Szerette volna, ha az emberek tudják, hogy min ment keresztül Jason, és hogy végül képes volt változtatni. Amíg ő maga nem hozta meg a végső döntést a józanság mellett, addig hiába állt mellette a barátja, nem segíthetett. Éppen ezért elsősorban rá kell büszkének lennünk.

Nyilván sokakban felvetődhet a kérdés, hogy vajon miért szenteltem egy meglehetősen hosszú bejegyzést ennek a történetnek. Talán azzal tudnám ezt megmagyarázni, hogy amióta elolvastam, a hatása alatt vagyok. Számomra ez a történet bizonyítja, hogy igaz barátaink tényleg a választott családunkká válhatnak. Ha szerencsések vagyunk (mint ahogy én is az vagyok), akkor a másodikká, ha kevésbé, akkor az egyedülivé. Mondanom sem kell, hogy a mintegy 60 oldalas sztorinak csak a töredékét tudtam itt megismertetni, és valószínűleg írásom elég sutára sikeredett, de remélem, hogy sikerült megértetnem az olvasóimmal, hogy miért volt ez fontos nekem.

Egy biztos, én már soha nem fogok ugyanúgy nézni a Jay és Csendes Bob filmekre, mint a "tudatlan" korszakomban. De ez egyáltalán nem baj.

*Hát igen, a Néma Bob elég nagy félrefordítás, mivel Bob ugyan nem szeret beszélni, de azért tud... Én ezért inkább Csendes Bobként emlegetem (eredetileg Silent Bob), ahogy egyébként még a Shop stop-ban is fordították, nagyon helyesen. A mozifilm magyar címét viszont értelemszerűen nem változtathatom meg, ezért ennek emlegetésekor maradtan a Néma Bob megnevezésnél.