Minden, ami szép és jó (vagy csúnya és rossz)

A filmimádat rabságában vergődő szerencsétlenként e termékeny művészeti ágnak jó pár képviselőjével hozott már össze a sors, és a - talán a western kivételével - minden műfajra nyitott vagyok, így a borzongatóbb darabokra is. Bár sosem tekintettem magam a szó klasszikus értelmében vett "horrorrajongónak" - főleg, ha ez alatt állandóan a vér és a belsőségek látványára szomjazó, szobája falát szörnyek képeivel kitapétázó, tikkelő szemű zombiszerű létformát kell érteni - nem tagadom, hogy talán az átlagnál jobban érdeklődtem az efféle művek iránt. Rejtélyes, hogy mi okból, hiszem az idegzetem nem mondható acélosnak.  

Szóval jó néhány rémfilmet láttam már, de ezek közül csak kevés bizonyult meghatározónak. De, mit is értünk meghatározó horror alatt? Én azokat gyöngyszemeket sorolom ebbe a kategóriába, amelyek hatására a mellékhelyiség az éj leple alatt a világ egyik legvészjóslóbb úti céljává válik, és pár napig sűrűbben nézegetek a hátam mögé az utcán. Az évek során helyet kapott ezen illusztris társaságban a Rémálom az Elm utcában, a Hatodik érzék, A kör és tegnap óta melegen üdvözölhetik köreikben A barlang című angol filmet is.

Pedig amikor elolvastam e legutóbbi ismertetőjét, még nem sejtettem semmi rosszat.  Maga a sztori ugyanis így fest dióhéjban:

Hat dögös barátnő egy szörnyű tragédia után egy évvel barlangászni indul, de a kaland rémálommá válik, amikor egy ismeretlen barlang mélyén ragadnak, ahol rövid idő elteltével - mily meglepő! - csöppet sem barátságos lények kezdik el tizedelni őket. ( Vagy inkább hatodolni.) Emberfeletti küzdelem kezdődik a csini lányok és a nem annyira csini föld alatti bigyók között.

Az eredetiséggel nehezen vádolható történet megismerése után szánakozó mosollyal az arcomon indítottam el a DVD-t, előre örülve annak, hogy milyen jól fogok majd mulatni a ZS-kategóriás színésznőcskék visítozásán. A történet előrehaladásával és ezzel egyenes arányú eldurvulásával azonban már inkább nekem lett volna kedvem sikítani, és még véletlenül sem jókedvemben. Pedig amikor laza felvezetésként a főhősnő férjének fejét átszúrta egy vele frontálisan ütköző autóból kirepülő fémrúd, még egész jól szórakoztam. "Jellemző", gondoltam magamban "ez a film is a gagyiba átcsapó túlzott naturalizmussal próbálja pótolni a feszültséget". Később ezt a nézetemet kénytelen voltam felülvizsgálni, miközben remegő végtagokkal azért fohászkodtam, hogy legyen már vége, mielőtt elvisz a szívroham. 

Kicsit visszatérve a naturalizmushoz, szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy csak akkor válassza ezt a filmet kellemes esti kikapcsolódásul, ha nem okoz nála lelki sérülést a (mű)vérben tocsogó, sőt, néha egyenesen fürdőző szereplők látványa. Én az első komolyabb pánikrohamot akkor éltem át, amikor egy nyílt törést rakták helyre premier plánban, de akadnak még bőven olyan jelenetek, melyek megtekintése szigorúan tizennyolc éven felülieknek ajánlott. (Nekik is csak abban az esetben, ha a környéken van egy pszichiáter is, lehetőleg nyugtató injekcióval felszerelkezve.)

Ha az efféle sokkoló pillanatoktól eltekintünk, leginkább a környezet teszi ijesztővé a filmet. Ami engem illet, sohasem vonzódtam a barlangászáshoz, mint szabadidős tevékenységhez, és nehezen tudom megérteni azokat, akik inkább töltik értékes óráikat egy rémisztő, sötét és veszélyes lyukban való kúszás-mászással, mint egy jó könyv lapozgatásával, kertészkedéssel, madáretetéssel, vagy egyéb kedves kis dolgokkal. ( Na jó, nagymama, ebből most már elég!:-)))) Főszereplőink azonban imádják az extrém sportokat, hiszen már a nyitó képsorokon vadvízi evezés közben láthatjuk őket. Ama végzetes barlangtúrára elsősorban azért indulnak el, hogy Sarah-t (Shauna Macdonald), aki a korábban már említett balesetben elvesztette férjét és kislányát, kicsit kizökkentsék depressziójából, és újra összehozzák a régi csapatot. A film eleji tragédia funkcióját egyébként nehéz megállapítani. Talán azzal is sötétebbé akarták tenni a hangulatot, hogy az amúgy is borzalmas történéseket Sarah vízióival tarkították, érzékeltetve, hogy számára már nincs kiút a lelki válságból (sem).

Ahogy a csajok egyre beljebb keverednek a feltérképezetlen természeti képződményben, a köztük lévő konfliktusok is kezdenek feltárulni. Ezek közül az egyik legsúlyosabb, hogy Juno (Natalie Mendoza), a "kirándulás" kiötlője - a felfedezéssel járó dicsőségre áhítozva - a többiek tudta nélkül választott a közös mókához egy feltáratlan barlangot. Juno egyébként más szempontból is gyanús. (Enyhe spoiler jön) Az első jelenetek egyikében van egy igen sokatmondó összenézése Sarah megboldogult férjével (no, persze még annak megboldogulása előtt), majd később egy veszekedés során kicsúszik a száján, hogy: "mindannyian vesztettünk valamit abban a balesetben". Mindezek sokat sejtetnek, de ez a szál mindvégig kifejtetlen marad, pedig le mertem volna fogadni, hogy lesz egy végső összecsapás Sarah és Juno közt, amelynek során minden kiderül. Persze, sok mindent gondoltam, ami később nem igazolódott be. (Enyhe spoiler vége.)

Csak most veszem észre, hogy a szörnyekről még szót sem ejtettem, úgyhogy itt az ideje. A lányoknak ugyanis nem az az egyetlen gondjuk, hogy nem találják a kivezető a utat, hanem azzal is szembesülniük kell, hogy a barlang nem lakatlan. Az ott tanyázó lények tökéletesen alkalmazkodtak a benti sötétséghez, teljesen vakok, és hang alapján vadásznak. Nem osztom azt a többek által vallott nézetet, miszerint Gollamra emlékeztet a külsejük, de ha már A gyűrűk uránál tartunk, az orkokra eléggé hasonlítanak. Olyan, mintha valamiféle evolúciós torzulás áldozatai lennének. Nyomokban emlékeztetnek az emberre, de totálisan elfajzottak, és csak a gyilkolás érdekli őket.

Engem leginkább az erősen klausztrofób atmoszféra ragadott meg ebben a horrorban, néha szinte a szereplők között éreztem magam a szűk járatokban. A lények kicsit idétlenek voltak, de a támadásaik nagyon ütősre sikeredtek, így nem volt kedvem nevetni rajtuk. Nagyon jó az eredeti cím is, hiszen az angol The Descent nemcsak a fizikai leereszkedést jelent, hanem erkölcsi hanyatlást is, ami leginkább a két főszereplőn figyelhető meg. Nem túl szerencsés, hogy barlangnak fordították, mert mint megtudtam, 2005-ben egy másik film is futott ezen a magyar címen, ráadásul hasonló sztorival.

Lehet, hogy horrorokhoz jobban értő olvasók megvetően állapítják majd e bejegyzés elolvasása után, hogy milyen kicsik az igényeim kedvenc műfajukkal szemben, de én valamiért úgy érzem, ez a mű kiemelkedik társai közül. Az talán csak jelent valamit, hogy hosszú idő óta először éreztem, hogy ezt a filmet biztosan nem bírnám moziban végignézni. Talán...