Minden, ami szép és jó (vagy csúnya és rossz)

Tegnap este meglehetősen kétségbeesett állapotban hagytam el a szobát, ahol általában internetfüggőségemnek hódolok, mivel nem sikerült véghezvinnem azt az egyébként roppant egyszerűnek tűnő célt, miszerint megörvendeztetem olvasóközönségemet egy beszámolóval ama nevezetes szerdai koncertről... Tudtam, hogy sokan várják, hogy meséljek, mivel már hetek óta más témám sem volt, és nyilván azt gondolják, ennyit megérdemelnek, ha már annyit nyekeregtem nekik. Sajnos tudtam, hogy  a vizsgaidőszak gyötrelmei nem teszik lehetővé, hogy mindenkinek részletesen elmeséljem a történteket, pedig semmire sem vágyom jobban, minthogy egész nap csak erről beszéljek, és hosszabbnál-hosszabb áradozásokkal terheljem a környezetemben élő szerencsétleneket. Az időhiány azonban arra kényszerített, hogy praktikus döntést hozzak, és egyetlen hosszabb lélegzetű írás formájában kíséreljem meg a lehetetlent. Persze ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy most már nem is fogok reagálni a temérdek érdeklődő üzenetre, és zaklatásnak veszem az ezzel kapcsolatos kérdéseket, mondván "Hát nem olvastad a blogomat? Akkor mit akarsz még? He???". Nem, nem. Egyszerűen csak arról van szó, hogy valahogy túl kell esnem azon a bizonyos részletes élménybeszámolón, hogy végre nyugodtan tudjak aludni, aztán természetesen rengeteget fogok még mesélni a dologról, ha egy kicsit lehiggadtam.

Szóval ott tartottam, hogy tegnap tettem egy elvetélt kísérletet élményeim megírására, de mindössze addig jutottam, hogy rákattintottam az "Új bejegyzés" feliratra, aztán üveges szemekkel bámultam a képernyőt egészen addig, amíg már olyan ideges nem lettem, hogy kalapáccsal szét tudtam volna verni egy kerti törpét, ha lett volna nálam kalapács. (Meg kerti törpe.) Egyszerűen nem ment. Annyira görcsösen akartam, hogy végre megszülessen a nagy mű, hogy - cseppet sem meglepő módon - éppen ezért nem jött össze. A legrosszabb az volt, hogy tudtam, addig nem léphetek tovább, amíg nem írom meg, és nem fogok tudni semmi másra koncentrálni, csak a kavargó gondolatokra, amiktől szépen lassan bekattanok majd. Addig természetesen mások véleményét sem akartam megismerni, amíg én közzé nem tettem a sajátomat, mivel nem szerettem volna, ha bármilyen külső hatás befolyásol. Így aztán messzire elkerültem azt az öt magyar Placebo fórumot, amit általában látogatok, nehogy véletlenül szembesüljek azzal, hogy a többiek már rég elmondtak mindent. Az is megfordult a fejemben, hogy talán az én benyomásaim a koncertről már nem is fognak érdekelni senkit, miután ennyit vacakoltam vele, de ezt a zavaró feltételezést végül elhessegettem. Azonban ez  csak egy volt a rengeteg az agyamban kergetőző gondolat közül, amik teljesen lehetetlenné tették számomra a bejegyzés megírását.

Csak ültem a képernyő előtt, és fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok szabadulni ebből a számomra egyre fojtogatóbbá váló állapottól. Pedig valahogy muszáj lesz, gondoltam, hiszem hétfőn és kedden is vizsgázom, így nem sok időm van arra, hogy a kis elmebajomat ápolgassam. Az élet megy tovább, így nekem is vissza kell térnem a mindennapi teendőkhöz.

A képernyőm háttere jelenleg egy körülbelül tízéves fotó Brian Molkóról, ami ugyan aktuálisnak nem mondható, de én nagyon szeretem. Olyan ártatlanság sugárzik belőle, aminek én mindig a hatása alá kerülök, ahányszor csak meglátom. Tegnap is belefeledkeztem ennek a képnek a bámulásába, miután kiléptem erről az oldalról a korábban említett csúfos blogolási kísérlet után. Néztem, néztem, és mintha ő is csak azt kérdezte volna: " Mire vársz még te lány? Mi olyan nehéz ebben? Ott voltál, nem? Hát írd le, mi történt és kész!" Én meg válaszoltam magamban: " Te aztán baromi könnyen beszélsz Brian! Írd meg te azt a bejegyzést, ha olyan marha okos vagy!" Még mielőtt komolyabban összevesztünk volna, úgy döntöttem, inkább kikapcsolom a számítógépet, és lefekszem, nehogy végképp elmenjen az eszem.

Azonban mire ágyba kerültem már annyira felpörgött az agyam, hogy reménytelennek tűnt az elalvás. Hát ez remek, gondoltam, roppant eredményes ez a nap. Tanulni nem tanultam, a beszámoló nem jött össze, most meg még pihenni sem tudok. Kétségbeesettem próbáltam az álommanóra koncentrálni, de ő durván hátat fordított nekem, és tovarepült boldogabb tájakra. Ez engem érzékenyen érintett, és elhatároztam, hogy a jövőben nem veszem igénybe a szolgáltatásait. Ezúton üzenem neki, hogy ki van rúgva. Mostantól Briant alkalmazom helyette, mert ő sokkal jobban beválik, mint tegnap éjjel is kiderült. Végső elkeseredésemben ugyanis hozzá fordultam, és meghallgattam pár lassú Placebo dalt, hogy megnyugodjon a lelkem. Ez remekül működött, és fél óra múlva már aludtam is.

De mielőtt még ti is elaludnátok, rátérek a lényegre, azaz a tegnapelőtti események ismertetésére.

Több hét vívódásai és egy maratoni hosszúságú keddi nap után végre elérkezett a szerda. Már reggel éreztem, hogy nem lesz egy leányálom kibírni estig, mivel azonnal ébredéskor elfogott az idegesség, és az a rémes érzés a gyomromban, amit általában csak vizsgák előtt tapasztalok. Ezt megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, miközben csendben imádkoztam magamban, hogy minden jól alakuljon. Az utazás zökkenőmentes volt, körülbelül háromra érkeztünk meg Bécsbe, ahol kedves útitársaink segítségével könnyen megtaláltuk a szállásunkat. Kicsomagolás után persze rögtön megindultam a Stadthalle felé, és négy körül már a sorban álltam, ami akkor még nem volt nagyon hosszú, de pár hozzám hasonló "őrült" már képviseltette magát a helyszínen. Bevallom, akkor egy pillanatra nekem is ijesztőnek tűnt, hogy több, mint két órán keresztül kell majd ácsorognom a hidegben, de éreztem, hogy nem szabad lemondanom a lehetőségről, hogy megcsípjek valami értékelhetőbb helyet. Így maradtam, és ahhoz képest, hogy sötét volt, hideg, és csupa osztrák vett körül, akiknek a nyelvét ráadásul nem is ismerem, viszonylag gyorsan eltelt az a két és fél óra, amit a szabad ég alatti várakozással kellett töltenem. A környezetemben álló lányok nagyon szimpatikusak voltak, bár azt nem értettem, mit beszéltek, de az biztos, hogy a "Placebo" , a "Brian" és a "Stefan" szavak elhangzottak, amiből arra következtettem, hogy egészen biztosan jó helyen járok.:-)

Fél hét körül végre beengedtek bennünket, és kisebb ellenőrzés, valamint rövid ruhatár előtti megtorpanás után már ott is álltam a színpad előtt, kb. a hetedik sorban, közel a kordonhoz, ami a zenekar tagjainak szánt kis folyosót választotta el a közönségtől. Végül sajnos csak Stefan tévedt be oda rövid időre, pedig reménykedtem, hogy jól letapizom Briant. De úgy tűnik, ő a gatyatépős incidens óta inkább nem merészkedik túl közel a rajongókhoz. (Persze nem is értem volna el, mert túl széles volt az a folyosó...:-)) Miután elfoglaltam pozíciómat, kellemes érzés töltött el, hiszen annyira szuper helyen sikerült landolnom, amilyenről azelőtt csak a legmerészebb álmaimban fantáziáltam. Bizonyos szempontból még az első sornál is jobb volt, mert nem nyomtak agyon, és kiváló kilátás nyílt a színpadra, ahol aztán nyolc körül el is kezdődött a műsor.

Az előzenekar egy Howling Bells nevű együttes volt, akik elnyerték a tetszésemet részben a zenéjükkel, részben pedig azzal, hogy éppen csak annyit játszottak, ami még nem tette túlzottan próbára a Placebora éhező hallgatók idegeit. Ha nem vártam volna annyira Brianékat, még tovább is hallgattam volna őket, de az akkori helyzetben megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor már az utolsó számhoz érkeztek. Miután az ő felszerelésüket elpakolták, viszonylag rövid időn belül (kb. kilenckor) kezdetét vette az a bizonyos koncert. A Placebo szerda este a következő dalokkal kápráztatott el bennünket:

1. Infra Red                                                                                                        

2. Meds

3. Because I Want You

4. Drag

5. Space Monkey

6. Soulmates

7. I Know

8. Song To Say Goodbye

9. Follow The Cops Back Home

10. Every You Every Me

11. Special Needs

12. One Of A Kind

13. Without You I'm Nothing

14. Bionic

15. Blind

16. Special K

17. Bitter End

18. Running Up That Hill

19. Taste In Men

20. Twenty Years

Most, hogy végignézek ezen a listán, még mindig nehéz elhinni, hogy ezeket mind élőben hallottam...Persze néhányukat már a Szigeten is eljátszották, de a mostani program lényegesen jobb volt, mint az augusztusi. Különösen örültem az I Know és a Without You I'm Nothing című számoknak, amelyek már önmagukban is elegendőek lettek volna a boldogságomhoz, hát még így, tizennyolc másik csodával együtt!:-) Egyetlen aprócska hibája lehetett volna a setlistnek ( ha annak tekinteném:-)), hogy kihagyták a Post Blue-t, ami egyik kedvencem, valamint benne hagyták a Drag-et, amit egy csöppet unalmasnak találok. Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, hogy hiányérzetem támadt, hiszen ott a helyszínen annyira szuper volt minden, hogy azt sem bántam volna, ha Brian a Boci, boci tarkát nyomja a capella, arra is teljes átéléssel tomboltam volna. Természetesen a Drag is remekül szólt saját lehetőségeihez képest, és annyi jó dal hangzott el, hogy nagyon szőrszálhasogató lennék, ha amiatt az egy-két kimaradt szám miatt reklamálnék. Különben is, mint tudjuk, ízlések és varangyosbékák  különböznek, így nem lehet olyan műsort adni, amiben mindenkinek szigorúan a legnagyobb kedvencei szerepelnek.

Még mindig a daloknál maradva, továbbra is az a véleményem, hogy az Infra Red a lehető legjobb kezdés ( legalábbis a Meds számait figyelembe véve), és ahogy megszólalt, azonnal egy másik, sokkal boldogabb dimenzióban éreztem magam. A Twenty Years pedig olyan zárószám, ami után szinte fáj, hogy vége. ( Na jó, mondjuk nekem minden utolsó szám után fájt volna...) Nem akarom részletezni, hogy miért szeretem a koncerten elhangzott dalokat, hiszen akkor itt ülhetnék egy hónapig, a lényeg, hogy mindegyik nagyon jó volt élőben.

Briant különösen jó formában találtuk, a Szigettel ellentétben itt nagyon vidámnak és felszabadultnak tűnt. Ugyan nekem ez csupán a második igazi Placebo koncertem volt, de azért felvételről megtekintettem már jópárat, így kijelenthetem, hogy még sosem láttam ennyit mosolyogni a színpadon, mint most. Nagyon jó érzés volt ilyennek látni, főleg, mivel tudjuk, milyen morci tud lenni néha. :-) Most azonban olyan pozitív energia sugárzott belőle, hogy szabályosan éreztem, ahogy átragad rám. A hangja álomszépen szólt, és ezúttal egész sokat kommunikált a közönséggel. (Magához képest...) Az egészet úgy tudnám jellemezni, hogy roppant szimpatikusak voltunk egymásnak, és kölcsönösen élveztük egymás társaságát.:-)

Bár szánalmasan rajongókislányosan hangzik, de muszáj megemlítenem azt is, hogy milyen remekül nézett ki a hajhiány ellenére. Megállapítottam, hogy élőben lényegesen jobban áll neki a kopaszság, mint a fényképeken. Ennek talán az oka, hogy a fotókon valahogy olyan hülyén csillan meg a fény a fején, hogy néha röhögnöm kell, de ott pár méterre tőlem a színpadon nagyon rendben volt. Az öltözéke egyébként a mostanában szokásos konszolidált vonalat követte, semmi durvulás, csak egy egyszerű fekete ing, plusz nadrág. Még mindig fura Briant ilyen férfiasnak látni, de kétségtelenül jól áll neki ez az új külső. Főleg, hogy némelyik dal közben olyan szexi mozgást mellékelt hozzá, amitől teljesen elérzékenyültem.:-) A külsőségekről még annyit, hogy Stefannak meg újabban bajusza van, ami nagyon érdekesen nézett ki közelről, de ezenkívül rajta sem volt semmi extra, ruházata remekül harmonizált Brianéval.

A show egy pillanatra sem ült le, ellentétben Briannel, aki a Special K előtt olyan kényelmesen lecsüccsent iszogatni, dohányozgatni, hogy már erősen a húrok közé csaptak a többiek, mire végre ő is odalépett a mikrofonhoz, és elkezdett énekelni. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy új koncepció van, és ezt a dalt Stefan fogja helyette előadni.:-) Ez a szám még azért is érdekes volt, mert Brian énekeltette a közönséget, amit tőle eddig nem sokszor láttam. Mondjuk biztosra ment, ami a szöveget illeti, és a rendkívül bonyolult parappappaparararam-os részeknél vette igénybe a közönség lelkes segítségét. Azt ugye még a legkevésbé éles elmék is kiválóan meg tudják jegyezni.:-)

A koncert végén aztán a zenekar előrejött meghajolni, szépen, kézen fogva, mint a színházi előadások után, mi pedig kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy ennyi volt a móka mára. ( Vagyis szerdára.) Nagyon feldobottan távoztam, és kicsit (vagy nagyon?) még ma is a látottak/hallottak hatása alatt vagyok. Az előtérben megkíséreltem némi szuvenírt beszerezni, azonban mind a kitűzőket, mind a bögréket az orrom elől vitték el, ami máskor biztos idegesítő lett volna, de azt az estét már semmi sem ronthatta el.